Gondolatkísérlet

A szmájli hazudik. Vagy te hazudsz? Esetleg mindketten? Vagy csak félreértés az egész? Különben ;-) ? XD XD!!! 8-PPP... Értjük egymást?

Az emberek közti valós kommunikációt (vö. élő, személyes beszélgetés) egyre nagyobb százalékban kiváltó MSN (és társai) komoly kihívások elé állítanak minket. Próbára teszik kapcsolatainkat azáltal, hogy nem képesek megfelelő módon közvetíteni érzéseinket csevegőpartnerünk felé, mégis, szmájlik formájában lehetőséget biztosítanak egy igencsak korlátolt érzelemkifejtésre.

Kivel ne fordult volna még elő az, hogy - mondjuk egy kicsit rosszabb pillanatában - megsértődött egy vigyorgó fejen, mert kedves mosoly helyett gúnyos nevetést látott, vagy a véletlenül elküldött morcos szmájlit alig tudta kimagyarázni?

Azt gondolhatnánk, hogy szmájlikészletünk folyamatos bővítése megoldást jelent erre a problémára, de azért jobban belegondolva könnyen beláthatjuk: esélytelen kifejleszteni annyi jelet, mint ahány különböző érzés létrejöhet bennünk társalgás közben.

Persze nem csak ezzel van probléma: a párbeszéd során megvalósuló virtuális közelség valójában fizikai elszigeteltséget takar, így ezáltal teljességgel elvész annak a lehetősége, hogy ráhangolódjunk a másik ember gondolataira. Nem látjuk az arcát, gesztusait: ez már önmagában spontán bizalomcsökkenéshez vezet. Nincs folyamatos dialógus, csak a széttöredezett szövegdarabokból rekonstruálható a beszélgetés, így sokszor már maga a mondanivaló is elvész a bitek és byte-ok sűrűjében, nem hogy az érzelmi töltet...

A tökéletes bizalomért, a félreértések elkerüléséért csak egyetlen eszközzel szállhatunk harcba: ez pedig nem más, mint a minimálszmájli. Íme:

.

Nagyon egyszerű leírni. Akkor használjuk, amikor valamiféle hangulatot szeretnénk kifejezni; nyomatékosítani szeretnénk mondanivalónkat, szöveg nélkül reflektálunk a másik mondataira. Helyettesíthet ez egy mosolyt, egy laza legyintést vagy akár csak egy biccentést is. A minimálszmájlit úgyis a szövegkörnyezet és a beszélgetők gondolatvilága tölti meg értelemmel, tartalommal.

Szabadjára engedi a beszélgetők fantáziáját; korlátlan értelmezési szabadságot biztosít a befogadói oldalon. Olyan, mint a jó regény: az író lefesti szavaival a szívéhez legközelebb álló tájat, olvasáskor pedig a mi szemünk előtt is megjelenik ez.

Ugyan ezen a logikán működik a sértődésmentes érzelemkifejtés, minimálszmájlival. Egy "ponton" nem lehet megsértődni. Minimálszmájlin csak az sértődhet meg, aki kapja, azáltal, hogy miután megkapta, értelmezi. Tehát amennyiben negatív, sértő, bántó eredményre jut, abban az esetben elmondható, hogy ő csak a saját magában lévő rosszindulatot, bizalmatlanságot, gyanakvást, megsértődni vágyást vetíti bele abba a kis pixeldarabba. Így a minimálszmájli nullára csökkenti az MSN-beszélgetések összeveszési faktorát (szmájli-szempontból), valamint rámutat arra, hogy a fontos dolgokról csak "élőben" érdemes beszélni.

De talán nem is ez a lényeg. A legfontosabb, hogy kell egy közös pont ahhoz, hogy valakivel beszélgessünk.

Az emberiséget régóta foglalkoztatja a lét kérdése. Ahogy Heidegger megfogalmazta: "Miért van valami, miért nincs inkább semmi?" És tényleg?! A tudományok összes diszciplínája a "valami"-vel foglalkozik. Azzal, amit tapasztalni lehet. Mi marad a filozófiának? Heidegger szerint semmi.

A tapasztalati valamikről nem kell annyit gondolkodni: azt megteszik a tudományok. De a semmivel nem foglalkoznak; azt nem lehet mérni, nem lehet belőle profitálni, nem jó úgymond "semmire".

De tényleg nem jó semmire? Mármint nem lehet semmit sem kezdeni vele? Gondoljunk csak bele; ha nem lenne egy mögöttes tudásunk a semmiről gyermekkorunktól fogva, nem nagyon tudnánk mit kezdeni magunkkal, nem értenénk. Ahogy a körülöttünk elterülő világot sem.

A semmi valamelyest mégis megtapasztalható, és ez a tapasztalat jó esetben a lehető legmeghatározóbb az életünkben. Két szintjét különböztetném meg röviden. Az egyik, amikor saját korlátoltságunkkal szembesülünk. Hogy értem ezt? Amikor úgymond semmibe vesznek. Nem törődnek velünk, és tényleg azt érezzük, hogy semmi vagyunk. Na az nem jó érzés. Saját végességünk megtapasztalása. A véges pedig minden esetben valamilyen (fölhívnám a figyelmet a valami szóra a valamilyen kifejezésből!), és végességünk ilyetén megtapasztalása kellemetlen. A másik perspektíva a halál, illetve a születés horizontja. Nem akartunk születni. Vagy aki meg akart születni, az írjon, és meséljen róla, mert szerintem nem gyakori az ilyen. A semmiből hirtelen lettünk. És ha belegondolunk a halál, mint olyan, ugyan ezzel fenyeget bennünket; vagyis hogy egyszer csak vége szakad ennek a létezésünknek, és nem lesz semmi... Vagy valami...

Na, most, hogy ennyit elmélkedtünk a semmiről, látogassuk meg a www.semmi.hu oldalt. Kérdés, hogy vajon mi a célja az oldal tervezőinek ezzel? (Talán semmi?) Mivel szembesít a neten egy "semmilyen" oldal, és miért jó ez?

Továbbá menjünk föl a www.valami.hu oldalra is, ha megválaszoltuk a kérdéseket! Miért ilyen nagy a hasonlóság? Mire hívja föl ez a kontraszt a figyelmet?

Egyelőre ennyi elég, tessék gondolkodni!

Alapjába véve nem szeretem a telet. De a hó, az állandó meghűlés és az idegesítő csúszkálás csak egy dolog. A másik, ami ilyenkor bosszant, sőt alkalomadtán visszataszít, a bizonyos fazonú téli ruhák kimeríthetetlen kollekciója. Itt kimondottan a szőrmekabátokra gondolok. Nem vagyok megszállott állatvédő, de ezt az egyet szeretném kiirtani a civilizációból.

Az állatokkal az emberiség kapcsolata mindig is olyan volt, hogy mi barátkoztunk velük, vadásztunk rájuk, vagy valami, végül azonban ők szívtak. Vagy megettük őket, vagy sátrat csináltunk belőlük, vagy beléjük öltöztünk. Az evéssel semmi baj, mert az szükséges az életben maradáshoz. A vegetáriánusok most nem számítanak, mert ők nem normálisak (értsd jól). Arról szerencsére a technikai fejlődésnek és az eltérő igényeknek hála leszoktunk, hogy szegény állatokból építsünk valamit. Csak régi történelemkönyvekben láttam képeket arról, hogy mamut csontokból és mamut bőrből készít magának valaki házat. Marad az utolsó, ami sokszor felbosszant. Mert az "természetes", hogy mi is azt hordjuk magunkon, amit egy állat már egyszer viselt. Nekem is van bőrcipőm, láttam már szép bőrkabátot (bár ez inkább az elfogadható, és az elutasítandó kategóriák között van).

Nagy különbség az őskorral szemben ott van, hogy míg a régiek azért hordtak bundát, mert fáztak, és nem volt más, addig a mai ember pusztán divatból, hivalkodásból teszi ezt. Ennyi pénzért nem hiszem, hogy ne lehetne kapni egy tisztességes szövetkabátot! Továbbá régen azt az állatot vették föl, amit megettek. Semmi gond. Manapság kimondottan a bundájáért vadásszák, illetve tenyésztik szegény teremtéseket, ami undorító. Nem, ez nem ugyan az, mint fölnevelni egy rakás tehenet, néha megfejni őket, majd levágni és megenni. Csak azért fölnevelni sok kis vacak állatkát, hogy utána megnyúzzák és a gazdag nímandokra adják őket, becstelenség.

Eddig a tényeket írtam le, most jön a gondolatkísérlet. Hogyan lehetne ezt megakadályozni? Nem kell olyan nagy dolgokra gondolni, hogy "Szabadítsátok ki Vilit-módon" elengedjük titokban az összes ilyen célból nevelt állatot, vagy a piacot számoljuk föl egy ügyes tőzsde-manipulációval, koránt sem. A magunk emberi módszereivel szólunk embertársainkhoz, akik ezt a sértést elkövetik a természettel szemben. Egyszerűen hátulról kicsit tarkón sújtjuk őket, épp annyira, hogy utána ne legyen kedvük visszaütni, de képesek legyenek meghallgatni az első bekezdésben összefoglalt gondolatébresztő eszmefuttatást. Ha legközelebb is meglátjuk őket egy prémben (most tekintet nélkül vagyunk arra, hogy az mű, vagy valódi) megint tarkón sújtjuk őket, és kabátjukat hajléktalanoknak adjuk, aki tényleg rászorul a meleg holmira. Még egy kategória az, aki kis halott rókát vagy borzot vagy izét hord a nyakában sál helyett. Biztos mindenki látott már ilyet, vacak szőr, amiből pár láb áll ki. Na, az ilyet rögtön tarkón kellene csapni, és miközben elmondjuk neki az első bekezdésben foglaltakat, a szeme előtt elégetni a nyakából elkobzott történetet.

Figyelem! Ez csak egy gondolatkísérlet: valós problémák alternatív bemutatását foglalja magában, de nem buzdít senkit sem effajta viselkedésre. Aki az utcán megver egy idős nénit, nem hivatkozzon a cikkre, mert nem az volt a célja, hogy antiszociális embereket neveljen. Ez mindössze a probléma nyomán fölmerülő érzelmek realizálódása.

Sötét volt. Csak érzésekre emlékszem. Ő sírt. Én is. Hideg, októberi, belvárosi este volt. Fáztam. Anyám soha többé nem láttam. Ott hagyott egy aluljáróban. Emberek jöttek és mentek, de nem vettek észre, akárhogy kiáltottam.

Valaki odajött hozzám. Egy kedves arcú, mosolygó néni. Megszánt és magával vitt. Egy nagy épületben dolgozott, amit plázának hívnak. Így kerültem ide, a WestEndbe, persze akkor még nem tudtam, hogy így nevezik. Fényes, csodaszép palota, nagy folyosókkal és ablakokkal, igazi kiskirálynak éreztem magam. Mivel a valódi anyám nem került elő, a pláza dolgozói vettek gondozóba, így nagyon sok anyukám és apukám lett hirtelenjében. Mindig más, a munkabeosztásuktól függően.

Életem első éveit a gyerekvigyázóban töltöttem, óvoda gyanánt. Sok kis barátra tettem szert, akiket szüleik hoztak oda, hogy amíg ők vásárolnak, legyen, aki vigyáz a kicsikre. Rossz érzés volt látni, hogy amíg őértük mindig visszajön papájuk, mamájuk, értem nem jött senki. Persze azért nem volt olyan rossz életem, a játékbolt összes játékát kipróbálhattam. Talán még a leggazdagabbaknak sem volt annyi kincsük, mint nekem.

Iskola helyett a könyvesboltban tanultam meg írni-olvasni. Szerettem is az olvasást, csak úgy faltam a betűket. A Harry Potter összes kötetét kívülről tudtam, az Olsen-ikrek könyvét pedig betű szerint ismertem. A lemezboltban meghallgathattam az összes Megasztár albumját, a folyosó túloldalán lévő hangszerüzletben pedig megkomponálhattam saját slágergyanús gyermekdalaim.

Minden eladó bácsi és néni jól ismert és szeretett engem, így szinte bármit megnézhettem, kipróbálhattam, sőt, rengeteg ajándékot is kaptam. Ruházkodásomról mindig gondoskodott valamelyik divatos ruhaüzlet, enni pedig bőségesen kaptam az éttermeken és az élelmiszerboltban.

Ahogy idősödtem, egyre több időt töltöttem a multiplex moziban, minden tini-vígjáték és tini-horror főszereplőit és pikáns jeleneteit el tudtam sorolni. Szexuális felvilágosításom is az "Amerikai pite" és a "Hangyák a gatyában" című oktatófilmek megtekintésével történt. Sokszor esteledett rám az elektronikai üzletek PC-s játékai és DVD-filmjei előtt punnyadva. Persze azért nem sorvadtak el az izmaim, a tetőkertben rendszeresen futottam és bicikliztem, a nyári gördeszkás versenyeken pedig megtanultam az extrémebb sportokat is.

Miután túljutottam a tinédzser koron, ideje volt munkába állnom. Felvettek eladónak az egyik ruhaüzletbe, de szoktam dolgozni a többi boltban is, hisz én vagyok az egyetlen, aki mindegyiket kívülről-belülről jól ismeri, hisz ezekben nőttem fel. Már "lakásom" is van: tizennyolcadik születésnapomra kaptam egy szobát a WestEnd tetején lévő hotelben, amit már nem adnak ki senkinek, örökre az enyém.

Idén betöltöttem a húszat. Megismerkedtem egy kedves, szép lánnyal, aki a szemben lévő boltban ajándéktárgyakat árul. Nagyon jól kijövünk egymással, úgy érzem, szerelmes vagyok belé. Ő a külvilágból jött. Vajon milyen lehet az élet a plázán kívül? Még sosem jártam ott… Tán majd ő megmutatja, milyen lehet a kapukon túl... Csupa izgalom, mennyi érdekes dolog lehet odakint... De amíg ez bekövetkezik, addig kérlek, látogassatok meg minél többen, hogy ne mindig ugyan azokat az embereket lássam! Én mindig ott vagyok, bármikor jöttök, engem könnyű lesz megtalálni. Én vagyok a Pláza Fantomja!